Lefutottam az athéni maratont, életem első maratonját
Görögbe Fogadva #3 - Beszámoló az athéni autentikus maratoni futásomról
Már több mint 5 órája futok.
Már kvázi Athén belvárosában vagyok, egy, az autók elől most lezárt széles úton.
Az út szélén tömegek állnak, idősek és fiatalok, akik görögül és angolul bíztatnak minket.
Minket, a futókat, akikről sokan azt gondolják, hogy őrültek vagyunk, sokan átkoznak minket, hogy megbénítjuk - egy nap erejére - a várost, sokan pedig csodálnak minket.
Több mint 41 km-et tettem már a lábamba az elmúlt 5 óra alatt.
Épp átszelem a 42. kilométert jelző zászlót.
Márcsak 200 m van hátra. Pontosabban 195 m, a hivatalos maratoni táv ugyanis 42,195 km.
Már befordultunk egy szűkebb utcába, amit Herodes Atticus görög-római szónokról neveztek el.
Mily érdekes, hogy pont Marathónban hunyt el ez a szónok. Ahonnan indultunk egy pár órája. 42 kilométerrel ezelőtt.
Szóval a szónokról elnevezett utcán haladok a cél felé.
Hiába van bennem már 42 km, most valahogy energiával tele futok a Panathinaiko stadion felé. Amit Kallimarmaro, vagyis gyönyörű márvány néven is említenek. Ez ugye az 1896-os, első modernkori olimpia stadionja. Azon az olimpián is itt finiseltek a maratonisták és a 2004-es athéni négykarikás játékokon is.
Az utca két szélén hatalmas tömeg áll és szurkol. Mintha a maratoni verseny élsportolói érkeznének.
Szavakkal nem tudom leírni az érzést, amit ez a tömeg és annak pozitív energiája, szurkolása adott nekem.
Csak menni akartam tovább, futni a cél felé, berobbanni a célba. Hiába futottam már 5 órája, egy részem fájlalta, hogy vége lesz ennek. Fájlalta, hogy ez az eufórikus érzés csak ilyen rövid ideig tart.
Bár ez olyasfajta eufória volt, amelyért keményen megküzdöttem. Az elmúlt 5 óra során.
De még nincs vége.
A stadion méltóságteljesen emelkedik előttem, bár még hátravan az a kb. 200 m.
De már látom a gyönyörű márvány lelátót.
A célt még nem látom, hiszen a szurkoló tömeg és az ideiglenes állványzatok eltakarják.
Már a Vasileos Konstantinou útra érek, egy rövid, de nyújtott balkanyar, majd egy pici jobbos és már a stadionhoz is érek.
Többtucat futóval egyszerre futok be annak kapuján, a célvonal már előttem, már látom.
Oh istenem, és megcsináltam, valóban megcsináltam.
Összemosódik a lelkesítő zene és a tömeg éljenzésének dallama.
Pár méterrel a cél előtt élesedik bennem a “finish line forgatókönyv”, amiről az egész verseny alatt fantáziáltam.
A célvonal előtt átveszi bennem az irányítást az eufória és az endorfin által indított megszállás.
Jobb kezemet a szívemre rakom és felnézek az égre, ahogyan átszelem a célvonalat.
Még megteszek futva pár elnyújtott lépést, aztán szépen fokozatosan lelassítok és sétára váltok.
Nem tudom mi történik, próbálom felfogni a dolgokat körülöttem.
De csak térdre rogyok és zokogok.
Vagyis próbálok zokogni, de nincs összhangzatban a zokogás és a levegővétel, így kicsit kapkodom a levegőt zokogás közben.
Az érdekesség az, hogy nem a fáradtság miatt rogytam térdre. Abban a pillanatban egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak.
Még futnék egy kicsit.
De az érzelmek, az eufória és az endorfin valóban átvették bennem az irányítást.
Az elmúlt hónapok edzései, a mentális és fizikai küzdelmek, sőt az egész évem átfutott hirtelen az agyamon, pörögtek a képek, miközben a nyugodt légzéssel meg nem támogatott zokogásból álltam fel és hatalmas mosollyal az arcomon indultam tovább, hogy a futópálya másik végén, a stadion kijáratánál átvegyem az érmet.
Sosem voltam sportoló, gyerekkoromban sem sportoltam komolyan, leszámítva, hogy a gerincferdülésem miatt egy egyesületben úsztam és futottam (inkább futkorásztam).
Gyűlöltem mindkettőt, gyűlöltem a közösséget, kis 10-12 éves túlsúlyosként inkább a szúrkálódások tárgya voltam ott, mintsem a közösség megbecsült tagja.
Ennyi volt a fiatalkori sportélményem.
23 éves koromban elértem a csúcspontomat, már ami a súlyomat és a testzsírszázalékomat illeti. Pontosítva, elértem a mélypontomat.
De csupán 2 évvel ezelőtt, 27 évesen jött a megvilágosodás és a megtérés, ami elindított az “ígéret földjére”, a futás világába.
A mindig is gyűlölt futás akkor szépen lassan különös szerelem lett.
Mindezt a Nyíregyházi Futófesztiválnak és Simonyi Balázs hobbi futó/szinkronszínész/dokumentumfilm-rendező ott elhangzott beszélgetésének.
Csak röviden: Balázs mezítláb ment fel ott a színpadra a beszélgetésre, ami miatt először furcsa benyomást keltett. Majd miután elnézést kért és közölte, hogy egy előző napi futás miatt nem esik túl jól cipőt húzni. Rögtön megragadta a figyelmemet.
Balázs nem mellesleg az Ultra című dokumentumfilm rendezője és egyik fő karaktere. Ez a film a 246 km-es, Athén és Spárta közötti Spartathlon futóversenyt és az ahhoz kapcsolódó emberi történeteket mutatja be. Arra a kérdésre (is) keresi a választ: miért futnak az emberek, pláne miért ennyit?!
A futófesztivál után rögtön elkezdtem Balázsnak jobban utánanézni és megnéztem az Ultrát is, ami brutális érzelmeket váltott ki belőlem.
Így szépen lassan elkezdtük egymást megtalálni a futással.
Lassan, több rövidebb randevúzást követően.
Ő, mármint a futás, nagyon szerette volna, ha komolyra fordítom a kapcsolatomat vele, mert tudta, hogy csak a hasznomra lenne, de én még kerestem magamat ahhoz, hogy igent tudjak mondani neki.
2022-ben viszont komolyra fordult a viszonyunk. Ennek első fontosabb mérföldköve az első 5 km-es Spartan terepakadály futóversenyem volt, ami megadta nekem az édes küzdelem, a “fájdalmas növekedés” és a “növekedéssel teli fájdalom” érzését. Mindezt leginkább a célbaérés adta eufórián és a poszt-verseny érzelmein keresztül.
Ezt követte az évben még egy 21 km-es Spartan verseny, ami mindezt az érzést megtöbbszörözte.
És kezdtem a célba érés eufóriájának függőjévé válni.
Miután az idei évre nem volt még konkrét futós célom, éreztem, hogy hiányzik valami és kell is egy cél, hogy nagyobb diszciplínát alakítsak a mindennapjaimban.
Tudnám még húzni ezt a történetet bővebb kontextussal, de nem ezért jöttetek ide. Hanem az athéni maratoni élmények miatt.
De ennyi kontextus kellett.
Szóval, ahogy nyáron szerveztem az athéni kiköltözésemet, szembe jött velem a novemberre kitűzött athéni maraton.
Mivel a maraton álomként lebegett előttem és még a jövőre esedékes harmincadik születésnapom előtt teljesíteni akartam, nem haboztam és neveztem.
Végül pontosan 4 hónapom volt felkészülni, ami nem volt sétagalopp - nem is feltétlen a futások miatt, hanem az életemben lévő alakulások, kaotikus időszakok miatt (munkaváltás, kiköltözés, stb.).
Ugorjunk egy picit időben.
Elérkezett végre a maraton időpontja.
A szervezéssel kapcsolatban vegyes élményeim vannak.
A nevezés és a rajtcsomag átvétele kapcsán mindenképp pozitív tapasztalatom volt.
A maraton előtti héten rendezik meg minden évben a Maraton Expót Athén déli részén, a Palaio Faliro kerületben. Itt kell átvenni a rajtcsomagot is.
A rajtcsomag és póló átvételéhez szinte elengedhetetlen, hogy az ember végigsétáljon a rengeteg kiállítón.
Futóként ez maga volt a kánaán, kicsit olyan volt, mint a gyerekeknek egy cukorkabolt.
Mindenhol leárazott futócipők, energia zselé és izotóniás italpor kóstolók, okosórák és minden egyéb hasznos, fontos és kevésbé hasznos/fontos kiegészítő a futáshoz.
A legnagyobb pozitívum viszont maga a hangulat.
Itt végre megcsapott a maraton szele és tudtam, hogy körülöttem az emberek többsége is ugyancsak a maratonra készül.
Életbe lépett a sorsközösség és a maratonista törzs adta “biztonságérzet”: igen, itt mindenki olyan elvetemült, mint én, hogy maratont fog futni! Sőt, nagy számban sokadszorra készülnek erre. Pici büszkeség járt itt már át engem.
És akkor elérkezett a vasárnap, a maraton napja.
A logisztika szerintem kifogástalan volt.
Rengeteg buszt állítottak hadrendbe, hogy a futókat Athén központjából, több pontból szállítsák Maratón városába. Az indulás 5:30 és 6:45 között volt, pár percenként indultak a buszok.
Maratónba érkezéskor is igen egyértelmű volt, hogy merre kell menni, rengeteg önkéntes segítette a futók csordájának terelgetését, akárcsak a pásztorok, akik kecskék ezreit próbálják egy irányba terelni.
![](https://substackcdn.com/image/fetch/w_1456,c_limit,f_auto,q_auto:good,fl_progressive:steep/https%3A%2F%2Fsubstack-post-media.s3.amazonaws.com%2Fpublic%2Fimages%2F7179ee98-a7c7-454f-999c-abfb7f8e8ed4.heic)
Mindeközben osztogatták a műanyag poncsókat eső és a reggeli hideg ellen.
A maratóni stadionhoz vezető út mellett hosszan terül el egy füves rész, ami azon a reggelen szinte állandóan tele volt az anyagcserét végző futókkal - nemtől függetlenül.
Nem jöttem zavarba tőle, csak egy picit lepett meg, bár tudtam, hogy ott nem lehet szemérmesnek lenni: ha hív a természet, menni kell, üríteni kell, még most, a maraton előtt, mintsem alatta, hiszen azzal értékes másodperceket veszítünk.
A rajtvonal a focistadion mellett volt, összesen 12 blokkra osztva.
A nevezéskor meg kellett adni a legutóbbi maratoni időeredményt, ez alapján történt a blokkokba való beosztás. Értelemszerűen, a szűz maratonisták az utolsó két blokkba kerültek - ha jól emlékszem -, így ők indultak legutoljára.
A rajt 9:00-kor volt, ekkor indultak a legprofibb futók, tehát azok, akik várhatóan 2-2,5 órás célidővel álltak rajthoz.
Nem meglepő, hogy az afrikai futók aránya ebben a blokkban volt a legnagyobb. És nem, sem Eliud Kipchoge, sem pedig Kelvin Kiptum, a két kenyai sztármaratonista nem volt itt - sajnos.
Helyette viszont volt Edwin Kiptoo, aki megnyerte az idei maratont, 2 óra 10 perc 34 másodperces idővel, ezzel rekordot döntve.
Melegen ajánlom mindenkinek, hogy nézzen meg egy-két videót, ahogyan ezek a kenyai fiatalemberek futnak, egyszerűen gyönyörű nézni.
Ha pedig extra motiváció kell, tessék megnézni Kipchoge egy-két interjúját. A hideg kiráz tőle.
Nyilván, szögezzük le, hogy az énféle hobbi futóknak nem az “első blokk” futóival kell összehasonlítani magukat, sem pedig az ő edzéstervüket és életmódjukat másolni.
Inkább csak csodáljuk, hogy mire képes már manapság az emberiség: 2 óra alatt lefutni 42,2 km-t.
De térjünk vissza a rajtra.
Amíg elkezdődtek az egyes blokkok rajtjai, az utolsó blokkok indulói még a stadion focipályáján melegítettek vagy épp meditáltak.
Engem is beleértve.
Ugyanolyan fontos volt nekem a fizikai és mentális bemelegítés.
Utóbbihoz lefeküdtem a műfűbe, beraktam a fülhallgatómat, néztem az eget és három 2-3 perces YouTube videót hallgattam ismételgetve kb. 20 percig.
Köztük az Ultra című, feljebb már említett dokumentumfilm két előzetesét és egy “finish line” című megindító motivációs videót.
Egyszerre tüzeltek fel, indítottak meg, csaltak könnyeket a szemembe és segítettek, hogy készen álljak a 42,2 km lefutására.
Eljött a rajt, amihez még egy megmosolyogtató élményt hadd írjak le.
Alig 1-2 perccel voltunk a rajt előtt, mindenki már a rajtvonal előtt állt és várta, hogy eldördüljön a startpisztoly.
Éreztem, hogy egy zsebkendő azonnal kell nekem, de nem akartam levenni a futós hátizsákomat és kivenni belőle, mert mire azt vissza “applikálom” magamra, már indul a verseny.
Az egyik önkéntes lánytól kértem egy zsebkendőt, de csak nedves törlője volt, mondtam, hogy nem gond, az is jó.
Igen ám, de az egy alkoholos nedves kendő volt, mondom sebaj, bárhogy, de tegyük szabaddá az orrjáratokat, viszont ez a művelet magával hozott egy kellemes alkoholos inhalálást is.
Extra energia a rajthoz, gondoltam.
A rajt után az első pár kilométer eseménytelen volt, bár szomorúan láttam, hogy egy-két futó már az első kilométerek után (részleges) megállásra kényszerült, volt, aki sajnos elesett és már a helyi mentősök kezelték.
Sokan voltak, akikre épp akkor jött rá a szapora, úgyhogy az útszéli mezőkön végeztek gyors ürítést.
Ami viszont számomra a legszomorúbb volt, hogy már a rajt utáni 1-2 kilométernél előzgetnünk kellett olyan “versenyzőket”, akik komótosan sétálgatva és telefonálgatva haladtak előre.
Félreértés ne essék, nincs azzal gondom, ha valaki sétával teljesít egy ilyen versenyt - mégha futóversenynek is van titulálva, jogosan. Számos olyan versenyzőt láttam a futás során, akik látszólag futva nem lettek volna képesek teljesíteni ezt a távot, de becsületesen és kitartóan gyalogoltak, az eseményre koncentrálva.
Sőt, azzal sincsen gond, ha egy-egy futó belesétál a maratonba. Rengetegen tettünk így, főképp a 25. kilométert követően. Később megértitek, hogy miért.
De az esemény szellemiségével nekem baromira ellent mond, hogy némelyek úgy kapják meg a végén a maratoni érmet, hogy kvázi telefonálgatva végigsétálták, mintha csak leugrottak volna egy hétvégi könnyed sétára.
Talán ezért is hátrány, hogy nincs egy szigorúbb szintidő - mint rengeteg más maratonnál a 6 órás szintidő -, hiszen itt 16:42-ig kellett beérni mindenkinek.
És akkor rögtön hozok egy ellentmondást is erre.
Már bőven a célba érkezést követően, fél 5 után sétáltunk a barátokkal hazafelé a maratoni útvonal mellett, Athén belvárosában, amikor láttam, hogy 2-3 igen idős versenyző lassú kocogással igyekezett kitartóan a cél felé.
Látszott rajtuk, hogy elszántak, hogy be akarnak érni.
Tudtam, hogy még 2 km-re vannak a céltól, ami számukra legalább egy 25 perc. Bíztam benne, hogy kegyesek lesznek velük a szervezők és ők is kapnak még érmet.
Mert ők megérdemlik!
A második kilométernél telefonálgató sétálgató “futó” vagy “versenyző” baromira nem.
Erre mondják azt, hogy “unpopular opinion”, ugye?
Az ötödik kilométer felé haladva az útvonal tette egy kitérőt, hogy megkerülje a marathóni sírt, ahol a történet szerint a marathóni csata után temették közös sírba a 192 elhunyt athéni katonát.
A szakasz egy pontján, az út szélén kellemes görög zene szólt egy kirakott hangszóróból. Nem sokkal később a helyiek osztogattak olivafa ágakat a futóknak.
Én is kértem egyet, majd a hátizsákom elülső összecsatolós részéhez “rögzítettem”. Eldöntöttem, hogy ezt szimbólumként magammal viszem Athénba, egészen a célig.
Az olivaág azóta is megvan és az érmemmel, valamint a rajtszámommal együtt fogom bekeretezni.
Nekem ez “spiri”.
![](https://substackcdn.com/image/fetch/w_1456,c_limit,f_auto,q_auto:good,fl_progressive:steep/https%3A%2F%2Fsubstack-post-media.s3.amazonaws.com%2Fpublic%2Fimages%2F9e192025-cc76-44d5-b59f-bd324dc94892.heic)
Ezt követően - számomra legalábbis - mondhatni eseménytelenül telt a következő 20 km.
Annyit viszont kiemelnék, hogy ez alatt a húsz kilométer alatt is állandó szurkolásba botlottunk.
Minden egyes település, ahol keresztül haladtunk, tele volt helyiekkel az út két szélén.
Számukra ez ünnep és nagy lelkesedéssel állnak ki szurkolni, hol görögül, hol angolul bíztatva a futókat, hol pedig a két nyelvet keverve.
Egy nagyon fontos dolog viszont nagy csalódás volt számomra: mégpedig a frissítőpontok kínálata.
A szervezők által előzetesen közzétett térképen be voltak jelölve az egyes frissítőpontok és azok kínálata - ez különösen is fontos, hiszen számos futó, magamat is beleértve, tervezi meg előre a frissítéseit.
Még szerencse, hogy nem akartam az ottani kínálatra hagyatkozni és minden volt nálam, különben kissé gondban lettem volna.
Ugyanis számos frissítőpontnak teljesen más kínálata volt, mint azt előzetesen meghirdették.
Félliteres vízzel minden - 2,5 kilométerenként lévő - frissítőponton kiszolgáltak minket tisztességgel, de energiazselé és más fontos frissítő nem - vagy csak máshol - volt, mint ahogy azzal számoltunk.
Nem is baj, mert 32 km után úgyis csak vízre és szivacsra vágytam, de erre mindjárt visszatérek.
Tudni kell, hogy az athéni maratoni útvonal az egyik legnehezebb az aszfaltos maratonok között.
12 km-től egészen 32 km-ig felfelé halad az útvonal. Persze vannak bizonyos szakaszok, ahol egy picit síkra vagy akár lejtőre vált az út, ami üdítő tud lenni, de azért így is emelkedő tendencia jellemzi ezt a 20 km-es szakaszt.
Számomra ezzel 25 km-ig nem is volt gond, szépen haladtam, megállás nélkül, egyenletes tempóban.
25 km után volt az első belesétálásom, egy kis pihenő és erőgyűjtés gyanánt, pár ez is kocogás-szerű séta volt inkább.
Mentálisan jót tett a tudat, hogy 32 km-ig tart az emelkedő tendencia, utána pedig kvázi “begurulhatok üresben” a célba.
Nos, mire a 32 km-es ponthoz értem, az energiazselék és az izotóniás italok már olyannyira kikészítették a gyomromat, hogy nem is a lábammal volt problémám, hanem a gyomrommal.
Próbálkoztam banánnal is és az egyik frissítőponton kínál Powerade-del, de egyik sem esett jól igazán, utóbbi még csak-csak.
Úgyhogy eltértem a frissítési tervemtől és az utolsó 10 km-t csak vizen “éltem túl”.
Azért írom a “túlélést” idézőjelbe téve, mert csak 37-38 km-ig volt szenvedős a futás, utána új lendületet kaptam.
Ekkor már ugye már Athénban voltunk - ha nem is Athén városban, de egy külkerületében -, így még nagyobb lett a szurkoló tömeg.
Az egyik legjobb élmény volt, amikor az út mellett egy féltucat huszonéves lány csapat szurkolt és az egyik lány leolvasta a nevemet a rajtszámomról és név szerint mondja, hogy “Hajrá Máté!”, persze angolul. Amikor a szurkolást görögül köszöntem meg neki, akkor nagy örömittas sikításban tört ki a lánycsapat.
Jót tett a szintén huszonéves férfi lelkemnek mindez, na. Főképp több mint 4 óra futás után.
Ahogyan közeledtünk egyre inkább a belvároshoz, úgy lett egyre jobb a hangulat.
Ampelokipi kerületben jártunk, ahol az Adidas Runners Athens futóklubnak volt egy színpada az út két szélén, egy DJ pulttal is, ahonnan hangosan dőlt a zene.
Épp erre volt akkor szükségem, hiszen a ritmusos zene, illetve a színpad tetején lévő füstgéppől kilövelt füst olyan hangulatot teremtett, ami hirtelen segített növelni a tempómon és a ritmusomon.
Innen már nagyon éreztem a cél édes ízét.
Egyre csak közeledtünk a cél felé és a 39-40 km közötti szakaszon - ha jól emlékszem, bár picit összemosódnak már a részletes emlékek azért - még volt egy DJ pult, ahonnan dübörgött a motiváló zene. Erre szintén nagy szükség volt.
És itt egy konstruktív kritikám: sokkal jobb lett volna, ha az utolsó 1-1,5 km-es szakaszon minél hosszabban lett volna pörgető, motiváló zene, sok futónak adott volna még egy nagy érzelmi, mentális és fizikai löketet a cél előtt.
De nembaj, így is haladtunk szépen előre.
Végül pedig ráfordultunk az utolsó kilométerre és onnantól már jött az élmény és a célba érés, amiről már olvashattatok az írás elején.
Összességében nagyon hálás vagyok magamnak, hogy léptem egy merészet és bevállaltam ezt a maratont.
Bár sokan meghökkentek, főképp tapasztaltabb futók, hogy pont az athéni maratont választottam arra, hogy elveszítsem a maratoni szüzességemet, hiszen nem a legkönnyebb terep, sőt.
De így visszagondolva, ezért is hálás vagyok.
Ezek után egy budapesti, valenciai vagy akármelyik városi síkterepes maraton már könnyebb lesz.
Az biztos, hogy nem vette el a “futókámat” ez a maraton, sőt, még nagyobb löketet adott, hogy újabb maratonokra menjek a jövőben.
Hogy visszatérek-e újra az athéni maratonra? Nem kérdés! Ez mostantól hagyomány lesz nekem.
Zárásképp pár érdekes szám az athéni maratonról:
Ez volt a negyvenedik jubileumi athéni maraton, annak ellenére, hogy már 1972 óta megrendezik. De hogy jön ki a matek akkor?
Úgy, hogy 1983 óta tartozik a jelenlegi szervezők, köztük a Görög Atlétikai Szövetség (SEGAS) égisze alá, így innen számítják a jubileumot. A 2020-as maraton értelemszerűen elmaradt a COVID miatt.Idén 23,000 futó indult útnak Athén felé. A hivatalos eredmény szerint 17,069 futó ért célba. A győztes a már említett 30 éves Edwin Kiptoo kenyai futó lett 2:10:34-es idővel, az utolsó pedig egy 59 éves görög futó, Theofilos Tiliakos, 8:34:58-as eredménnyel. Jómagam pedig 5:15:39-es idővel értem célba.
A magyarok közül 141 futó ért célba Athénban. A 30 éves Ágotha Dávid lett az első a honfitársaink közül, 3:09-es idővel. Gratulálok!
Ez volt a Görögbe Fogadva rovat újabb része.
Remélem tetszett ez a beszámoló.
Ha tetszett ez az írás, kérlek oszd meg barátaiddal, családtagokkal és ismerősökkel is, vedd rá őket, hogy iratkozzanak fel a Merakira, hogy még több ilyen izgalmas történetet olvassanak a világból, a jó életről és emberekről.
Köszi, hogy itt vagy! Találkozunk a következő alkalommal!
Máté