Fölényeskedés és romantizálás egy görög üdülőfaluban
Lektűr #2 - Írói kísérletezések a nyári görögországi naplómból
![](https://substackcdn.com/image/fetch/w_1456,c_limit,f_auto,q_auto:good,fl_progressive:steep/https%3A%2F%2Fsubstack-post-media.s3.amazonaws.com%2Fpublic%2Fimages%2Fc2102bf9-e46a-4f04-ab92-af6384dcba73.heic)
Sziasztok Meraki olvasók!
Ismét hoztam nektek egy írást a nyári görögországi naplómból.
A mostani írást egy júliusi estén írtam a magyarok egyik legnépszerűbb görög üdülőfalujából, Nei Poriból.
Fogadjátok szeretettel!
A helyszín Nei Pori. Július eleje van.
Embergyár, így lehetne most ezt a helyet jellemezni.
De mégis ide jöttem ma.
Itt kaptam azt a gyros pitát, amire napok óta vágytam.
Mindezért feláldoztam az igazán szép tengerpart látványát.
Mert itt a tenger igen unalmas.
Elnézést kérek az Égei-tengertől, de ez az igazság.
A part mentén élővilág nincs.
Vagyis mégis, de az egyetlen élőlény a vízben az ember maga.
Ezerszámra.
Igen érdekes látvány az itt megtalálható emberi élőlény.
Többségük meglehetősen gömbölyded. Elől s hátul is.
No, nem az esztétika szép értelmezésében.
Ezen emberi élőlények származási helye legfőképp a balkáni és más kelet-európai régiók.
Ezen két lábon járó emlősök igen harsányak. Hangjuk betölti az egész, hosszú százmétereken át elnyúló tengerpartot.
Ebben a két hétben, amit itt töltenek, úgymond nyaraláson, tán még boldognak is tűnnek.
Írásom idején már este van, 7 óra elmúlt.
A napot már felhők egész hada takarja az égről.
Betértem egy étterembe, esti táplálék szerzése céljából.
Oh, mily objektíve írom le azt, hogy vacsorázni ültem be.
Ismét megjelent ő, a bor, a retsina, a drága barátom.
“Γειά σου” - köszönt rám ő, a bor, a retsina, a drága barátom.
“Milyen napod volt?” - kérdezte őszinte érdeklődéssel.
“Remek! A tenger mellett lenni mindig csodás.” - válaszoltam őszinte lelkesedéssel és mosollyal.
“Még egy olyan szürke tengerparton is, mint ez?” - kérdezte a maga cinizmusával ő, a bor, a retsina, a drága barátom.
“Igen, még egy ilyen szürke tengerparton is. De hát, nem is szürke ez. Vannak itt színek, csak nem olyan játékosak, mint más partokon. Ennek ellenére megnyugtató ez a tenger is és feltölt. Valamint, izgalmas megfigyelni az embrereket itt.”
“No, mi izgalmas van ezekben az emberekben?” - kérdezte ő, a bor, a retsina, a drága barátom egy újabb adag cinizmust az asztalra téve. “Milyenek ezek az emberek?”
“Érdekesek.” - válaszoltam röviden.
“Érdekesek? Hisz’ mindig ezt mondod, amikor valami nem tetszik vagy nem ízlik neked. Ez nem hordoz túl sok jót magában.”
Felnevettem.
“Áh, ismersz engem elég jól.”
“Ennyi év barátság után azért csak kiismerjük egymást. Nem vagyok jelen a mindennapjaidban, de ez a megjegyzés igencsak jellemző rád. Szóval, mit is értettél az alatt, hogy érdekesek az emberek?” - kérdezte egyre nagyobb kíváncsisággal ő, a bor, a retsina, a drága barátom.
“Egy másik osztályharcban vesznek részt, mint én. Vagyis ez nem igaz, mert ők egyetlen osztály harcában sem vesznek részt. Csak úgy léteznek. Vannak. Ott hagyják a kis munkájukat évente egyszer, hogy magukra öltsék a kis oldaltáskájukat, betuszkolják a családot az autóba és lejöjjenek ide, az embergyár tengerpartjára két hétre. Harsánykodnak, a maguk módján övék a világ, zsörtölődnek, ha a felszolgáló nem jön hozzájuk egy percen belül, s ennyi számukra a nyaralás. Ez is csak egy jelenet az életük forgatókönyvükben. Egy előre megírt jelenet, amely minden évben újra visszatér.”
“Fölényeskedsz, ugye tudod? Osztályokkal feljebb helyezed magad, mintha mindez engedélyt adna neked a fölényeskedére.” - próbált kritikusan elemezni engem ő, a bor, a retsina, a drága barátom.
“Nem fölényeskedés, ha az emberfia valóban fölényben van. Ezek az emberek ugyanolyan automata üzemmódban töltik a nyaralásukat, mint amilyen automatizmussal élik az életüket.” - magyarázkodtam neki, a bornak, a retsinának, a drága barátomnak.
“Te jöttél ide. Mehettél volna máshova is, hellén földünk számos más részére, ahol nem ezekkel az emberekkel találkozol. De te mégis idejöttél.”
“Tudom.” - nyugtáztam röviden.
“Önjelölt szociológus és filozófus módjára formálsz véleményt ezekről az emberekről.” - tette hozzá ő, a bor, a retsina, a drága barátom.
“Tudom.” - nyugtáztam ismét, röviden.
“Ismerd el, hogy ebben örömödet is leled. Szeretsz fölényeskedve embereket elemezni. Ez neked egyfajta kikapcsolódás.” - állapította meg ő, a bor, a retsina, a drága barátom.
“Nem tagadom. Élvezettel tölt el.” - ismertem el.
“Tégy meg nekem valamit és inkább keresd a szépet ebben a pillanatban. Mit látsz?”
“Például látom azt a görög felszolgálólányt itt az étteremben. A sportos testalkatával, a copfba fogott hajával, amiből két tincs előre lóg az arcába, akár két párhuzamosan zubogó vízesés. Igen szép mosolya van. S ez a mosoly főként akkor bukkan elő, amikor meglát egy asztalnál egy kisbabát és oda megy babusgatni őket. Varázslatos.” - tör ki belőlem mindez áhitattal.
“Mi a varázslatos? A lány maga vagy ahogyan a kisgyermeket látva elönti őt egyfajta boldogság?” - kérdezi ő, a bor, a retsina, a drága barátom.
“Nem is tudom. Talán mindkettő.”
“Kezdesz abba a korba lépni, amikor már megbabonáz, ahogyan egy nőből kitörnek az anyai ösztönök. Nem gondolod?” - tette fel újabb, elemző kérdését ő, a bor, a retsina, a drága barátom.
“Talán igazad van. Nem tudom tagadni. Talán ezért is nézem a lányokat olyan szemmel, hogy milyenek lehetnek 10-20-30 év múlva.” - ismertem el.
“S mindezzel te magad is részévé váltál az élet egyfajta forgatókönyvének.” - állapította meg ő, a bor, a retsina, a drága barátom.
“Lehet. Nem mondtam, hogy ne akarnék semmilyen forgatókönyvben szerepelni. A járatlan úton akarok járni, utat törni magamnak, de vannak bizonyos emberi ösztönök, érzések, amik engem is elérnek. De mindez normális, nemde?” - vártam a megerősítést tőle, a bortól, a retsinától, drága barátomtól.
“Most szívem szerint, merő cinizmussal megkérdezném tőled, hogy mit értesz normális alatt. De megkíméllek ettől. Visszatérve, valóban, mindez normális. Emberből vagy te is, érzésekkel, merő romantikával. Te is keresed a magad párját.” - válaszolta ő, a bor, a retsina, a drága barátom.
“Túlzás, hogy keresem. Nem keresem, de értelemszerűen megbabonáz egy ilyen hölgy.” - oszlattam el roppant gyorsan drága barátom megállapítását.
“Hát persze, hogy nem keresed. De mégis vágysz a hellén romantikára. Ezért is vonzza be a tekinteted a sokadik hellén hölgy látványát.” - állapította meg merő mosollyal ő, a bor, a retsina, a drága barátom.
“Valóban. Ennek okát, a hellén romantika titkát még nem fejtettem meg. Nem is biztos, hogy meg akarom fejteni. A maga titokzatossága csak még pikánsabbá teszi a jelenséget.”
“Ha megfejteni nem is akarod, de megélni mindenképp meg akarod, nemdebár?” - kérdezte ő, a bor, a retsina, a drága barátom.
“Igen…vagyis…már most is megélem.”
Ezt hallva ő, a bor, a retsina, a drága barátom felnevet. Olyan harsány nevetésbe kezd, hogy a benne lévő savak és gyümölcsök is pezsgésbe kezdenek.
“No, barátom, mondd csak el nekem, hogyan éled meg te ezt a hellén romantikát?” - kérdezte újabb cinizmust az asztalra ejtve.
“Amikor a kedvenc görög szerelmes zenéimet hallgatom, mindig elfog ez a hellén romantika. Átérzem őket. S mindazon zenéket, melyek szövegét is kívülről fújom, úgy érzem, hogy ahhoz a bizonyos hellén nőhöz éneklem én magam is. Neve, arcra, teste nincs, de a lelke, a szelleme előttem van. És amúgy is, a fenének röhögsz ki?!” - jegyeztem meg a nyugalmamból kissé sértődötten kilépve.
“Σιγά-σιγά!” - vagyis “lassan-lassan”, nyugtatott a maga szép görög nyelvén ő, a bor, a retsina, a drága barátom. “Értem, amit mondasz. Ez szép. Mitöbb, irigylésre méltó. Benned, tehát, alany nélkül megtestesül a szerelem.”
“Oh, de meg ám!” - nyugtáztam elégülten, majd kortyoltam egyet belőle, a borból, a retsinából, a drága barátomból.
“Mégis muszáj feltennem a kérdést, ami foglalkoztat. Mi történt tavaly augusztusban, ott Athénban?” - tette fel a kérdést a maga nyugodt, hirtelen elhalkult hangján ő, a bor, a retsina, a drága barátom.
“Mármint…mire gondolsz?” - kérdeztem vissza zavaromban.
“No, barátom. Tudod te mire vagyok kíváncsi. Az az augusztusi vasárnap este, ott, Athénban. Azzal a lánnyal.”
“MI lett volna? Bálint barátom szava járásával, egy estére összeért a lelkünk, s ennyi. Nem több. Szép volt. Jó volt. Tán igaz sem volt. Ennyi volt.” - válaszoltam kimérten.
“Elbagatelizálod. Ott voltam. Amikor visszatértél Athénodba szeptemberben kétszer is, én ott voltam. Végighallgattam a saját diskurzusodat. Szóval, mesélj csak.” - szólt vissza ő, a bor, a retsina, a drága barátom.
Szívtam egy mélyet a cigarettámból. Kortyoltam egy nagyot belőle, a borból, a retsinából, a drága barátomból.
Elmerengtem, miközben tekintetem a tengeren volt. Ő, a bor, a retsina, a drága barátom látta a szememben, ahogyan feltépve újra megjelennek a képek arról az augusztusi estéről, akár egy film újra lejátszva.
“Bolond voltam. Megbolondultam.” - ejtettem ki magamból eme szavakat, miközben a cigaretta füstjét kieresztettem a számon. “Képzeld csak el, hogy megjelenik egy lány, aki látszólag megtestesít mindent, amire vagy akire vágysz. A levantei tüzet, az athéni életérzéssel meglocsolva. A művészetet, a bolondériát. A szépséget, a rejtett gyöngédséget. A humort, a fűszert. Mindent.”
Ő, a bor, a retsina, a drága barátom továbbra is csak figyelt engem. Ha emberi alakot öltött volna, talán ismét hátradőlt volna, jobb lábát a balra fonta volna és egy mélyet szívott volna a cigarettájából.
“Mhmm” - nyögte bele ő, a bor, a retsina, a drága barátom.
“De, mint mondtam, megbolondultam. Ezektől a matérialista jelzőktől olyannyira megbolondultam, fűszerezve a tetőteraszon folytatott elmélkedésektől és egymás lelki felfedezésétől, hogy rácsúsztam. Azon este során, s utána, elvesztettem önmagam. Ezt Tomi is látta napokkal később. S ez a fajta rácsúszásom, hát, enyhén kifejezve is ijesztő volt. Ez is eredményezte azt, hogy őmaga, mármint a lány is, megbolondult. A toxikus őszinteségemet nem tudta helyén kezelni. És mindaz, ami arra az augusztusi vasárnap estére a lélek összefonódását jelentette, szétesett, szertefoszlott és eltűnt.”
“Értem.” - jelentette ki szűkszavúan ő, a bor, a retsina, a drága barátom.
“Ez történt. Többet nem érdemes erről beszélni. Így kellett lennie. Volt egy szép este. Mit szép, hát gyönyörű, filmbe illő este. Hálás vagyok a Jóistennek azért. Az egy hónapos hellén otthonlétem megkoronázása volt. Ennyi volt. Megerősödtem abból is, egy újabb tükröt tudtam magam elé tartani és az új felismerésekkel előre tekinteni.”
“Ez jó. És ugyebár azokkal a tanulságokkal olyan üzemanyagot kaptál, hogy nem követtél el hasonló hibát azóta. Ugye?” - kérdezte ártatlan kérdésbe burkolózott cinizmussal ő, a bor, a retsina, a drága barátom.
Felnevettem. Jóízűen.
“Oh, hogyne.” - válaszoltam nevetve. Ő is tudta, hogy mit akartam volna még hozzátenni ehhez.
“Nézd, jön a vihar. Érzed milyen erősen kezdett fújni a szél?” - tettem hozzá, ahogyan a szél ereje elvonta a figyelmem a beszélgetésünk témájáról.
“Valóban. No, igyál meg és induljunk haza.” - válaszolta már-már bőréből kiugorva ő, a bor, a retsina, a drága barátom.
Kezemmel a felszolgálónak jeleztem fizetési szándékomat.
Ő jött, a szép hellén leányzó. Fizettem. Tekintetünk összeakadt. Mosolyogtunk egymásra.
Felálltam, majd elindultam hazafelé. A harsány emberi élőlények áradatával szemben.
Ez volt a Lektűr rovatom második írása.
Remélem tetszett ez az alkotás is.
Ha igen és hozzak még hasonlókat, akkor jelezzétek egy like-al vagy kommenttel.
Nemsokára érkezem egy újabb Görögbe Fogadva írással is. Régóta tartozom nektek az athéni tapasztalataim kapcsán egy írással, így a következő erről fog szólni.
Ha tetszett ez az írás, kérlek oszd meg barátaiddal, családtagokkal és ismerősökkel is, vedd rá őket, hogy iratkozzanak fel a Merakira, hogy még több izgalmas írást és történetet kapjanak a görögökről, a világból, a jó életről és emberekről.
Köszi, hogy itt vagy! Találkozunk a következő alkalommal!
Máté