Bormámoros pillanatok egy útszéli tavernában
Lektűr #1 - Írói kísérletezések a nyári görögországi naplómból
Sziasztok Meraki olvasók!
A mostani írás egy számomra bátor lépés, ugyanis a nyári görögországi elvonulásomon írt naplómból hoztam egy alkotást.
Messze nem tartom magam szépirodalmi alkotónak, de teszek egy próbát egy ilyen stílusú írás publikálásával.
Ez az írás egy júliusi estén született egy útszéli tavernában egy finom vacsora és kellemes bor társaságában.
Fogadjátok szeretettel!
Egy útszéli tavernába tértem be ma este.
Hogy őszinte legyek, az sem tudom hol, pontosan.
Megnézhetném a térképen, de nem is annyira érdekel.
A kilátás, a hangulat megbabonázott.
Egy útszéli taverna, neve Το Πέλαγος, vagyis A Tenger.
Találó, nem?
Végtére is, az Égei-tenger mellett található eme taverna.
Azon az úton, amely éppen sík, két szerpentin között egy sík egyenes vonalon megpihen.
Szóval ide tértem be. Egy üres tavernába.
Azt tanították nekem, hogy üres éttermektől óvakodjak, mert ha nincs ott ember, az nem sok jóra utal.
Én mégis betértem.
Az őszinteség jegyében meg kell említeni, hogy betértem előtt megnéztem a telefonon és előttem járt vendégek jó élményekkel távoztak.
Nos, hát ezért tértem be.
Egy üres tavernába.
Egy kedves görög kisfiú fogad, rögtön angolul szól hozzám.
Én jeleztem neki, hogy kicsit beszélek görögül, folytassuk tehát az anyanyelvén.
Végtére is, gyakorolni szeretném ezt a gyönyörű nyelvet.
Helyet foglaltam, kirendeltem az italomat s étkemet, majd nyugalmasan elmerültem a környezetben.
Megérkeztem.
Bal fülem kellemes, bouzouki hangjától érces görög zenét hall, fűszerezve a távolban zenélő kabócák hangjával.
És a jobb fülem?
Nos, az csupán néha el-elhaladó autók suhanását és a távolban a tengert lelkesen élvező néhány ember hangját hallja.
Jobb oldalamra tekintve az Égei-tengert látom, így este nyolc óra után már megnyugodva, selymesen táncolva. Már-már olybá tűnik, mintha zsizsegne magában.
De hangot nem ad.
Megérkeztem. Megpihentem.
Mégis, egy részem még mindig örök zsizsegésben van. Valahol bennem, mélyen azt suttogja, “gyerünk, menjünk! Menjél!”
“Na de hova?” - kérdem én.
“Nem tudom, de indulj! Megültél, nem jó, még nincs itt a cél, menni kell!”
Magamban csitítom eme hangot.
Itt akarok lenni most.
Egyedül.
No, bár dehogy vagyok egyedül.
Legalább hárman vagyunk itt.
Isten, a bor és én.
Hamvas Béla írja, hogy “végül ketten maradtak, Isten és a bor”.
Innen üzenem Hamvas úrnak, hogy amíg én élek, ők sosem lesznek kettesben.
Mert ahol Isten és bor van, ott én is ott vagyok.
Ahogyan itt is.
Bár hármunk közül Isten csendben van.
Elégedett mosollyal nyugtázza a bor és jómagam társaságát és beszélgetését.
Elégedett, mert tudja, hogy időtlen idők óta ilyen pillanatra vágytam.
Görögországra, a tengerre és velük együtt egy üveg Retsinára, vagyis a görög gyantaborra.
Így vagyunk most itt, tehát, hármasban.
Társalgunk mi ketten, a bor és én.
Egy korty bor, követi ezt egy hümmögés tőlem.
A bor mindezt nyugtázza.
Elégedetten, sőt, inkább önelégülten.
“Nos, jó az ízem, ugye?” - kérdi tőlem.
“Nem vagy rossz.” - válaszolom kimérten.
“No, ne légy velem kimért. Nem kell a színjáték.” - förmed rám a bor, születési nevén a Retsina Tyrnavou.
“Már hogyne kéne a színjáték! Mindaz, amit megtanultam az évek alatt, hogy nem szabad azon nyomban elismerni, ha hiányzott egy társ lénye, társasága.” - válaszolom, akár egy védőbeszéd.
“Értem én, de ne feledd, hogy én nem A Nő vagyok, akivel táncolni, színjátékot játszani kell. Én A Bor vagyok. Talán a legjobban szeretett borod.”
“Igazad van.” - válaszolom elismerősen, fejem kissé lehajtva a kavicsos föld felé. - “Tudod, csak a megszokás”.
“Értem én” - válaszolja a bor a maga görögös nyelvén.
Elmerengek. Nem A Nőn, jaj, nem.
Csak úgy, az életen. A pillanaton.
Ahogyan elringatom magam eme merengésben, jobboldalalom megpillantok egy zászlót. A görög zászlót.
Halvány szélcsend van, de ő mégis lobog.
Úgy lobog, mint a legszebb görög hölgy barna és éppen egyenes haja.
Méltóságteljesen lobog ott, ő, a görög zászló, a maga kék és fehér csíkjaival és fehér keresztjével.
Elláda haja ő, a zászló, nem más.
Ezért is lobog úgy, mint a legszebb görög nő hajkoronája.
Ő maga a legszebb görög nő megtestesítője.
És ahogyan őt, a legszebb görög nő megtestesítőjét lesem, bal fülem még mindig a görög zene, a laiko halk muzsikáját hallja.
Benne a szavakat, “καρδιά μου” és “Σ' αγαπώ”. Vagyis, “a szívem” és “szeretlek téged”.
Hát mily véletlen ez, ugye?
Egyik énem erre azt mondja, jaj, dehogy véletlen ez.
Ez mind a romantikus eleve elrendeltetés része.
Eme énem csak úgy lubickol ebben a romantikus érzésben.
Az az érzésem, amely mindig beleesik ezen romantika gödrébe.
Néha ezen gödör egy tenger kanalazta öböl, de néha nem más mint egy pöcegödör.
Most az előbbi.
“Psszt, hagyd most őt, hadd élvezze a romantikát” - szólal meg a másik énem.
És mily igaza van.
Szépen csendben elköszöntést intve búcsúzom most a romantikus énemtől, hagyva, hogy élvezkedjen.
Ez a pillanat most az övé.
Ez volt a Lektűr rovatom első kísérleti írása.
Remélem tetszett ez az alkotás is.
Ha igen és hozzak még hasonlókat, akkor jelezzétek egy like-al vagy kommenttel, de ha inkább maradjak a jól megszokott rovatoknál, akkor azt is jelezzétek kérlek.
Ha tetszett ez az írás, kérlek oszd meg barátaiddal, családtagokkal és ismerősökkel is, vedd rá őket, hogy iratkozzanak fel a Merakira, hogy még több izgalmas írást és történetet kapjanak a görögökről, a világból, a jó életről és emberekről.
Köszi, hogy itt vagy! Találkozunk a következő alkalommal!
Máté
😍